EN 
HU Április első szombatjának délelőttjén vágyakozó lélekkel készültünk megújítani szövetségünket az Úrral. Az Úrvacsorai Istentisztelet alkalmán a dicsőítő szolgálattevők lélekfelemelő dallamokkal simogatták testvéri összetartozásunkat.
Az Igehirdetés pedig még tágabbra nyitotta bennünk azt a lelki kaput, amellyel aznap a közösségbe érkeztünk. A prédikátor Jézus Krisztus tükre által szembesített bennünket újra önmagunkkal – Simon példáján keresztül – Márk, Máté és Lukács evangélisták gondolatait idézve ama történet mélysége alapján, amikor Betániában járva Jézus lábát a farizeus házában a bűnös nő nárdusolajjal kente meg. Mivel János is hangsúlyozta, hogy Jézusnak akkor sem volt szüksége másoktól hallani: ki milyen ember, ki hogyan vélekedik másokról és a világ dolgairól – mert Ő pontosan tudta és tudja azt: kiben mi van. Neki mi mindannyian nyitott könyvek vagyunk, Előtte legmélyebben titkolt dolgaink sincsenek rejtve.
Kimondatlanul is felmerülhetett bennünk az Úrvacsora vétele előtt a kérdés: mi vajon akarunk-e, merünk-e önmagunkba nézni; s meglátjuk-e saját meg nem bánt bűneinket, hordozott sérelmeinket?
Tudjuk-e Jézus értünk hozott áldozatában értékelni azt, hogy Isten elé vitt és megbánt vétkeinket Ő hordozta el, és Általa bocsánatot nyertünk; képesek vagyunk-e mi is úgy venni a szent jegyeket, hogy a kulcsszó a lelkünkben a megbocsátás legyen – nem pedig a kritika és/vagy a magunkat másokkal való összehasonlítgatás. Csak az Úr Jézus, az Élő Ige mérheti meg bennünk: mi bocsáttatik meg nekünk – mi mennyire szeretünk…
Az Úrvacsorai szertartás délelőtti alkalma után délután egy erdei séta alkalmával zártuk szombatnapunkat, ahol gyülekezetünk több családjának apraja-nagyja együtt adott hálát a Teremtőnek a közösséget egy Lélekben összefogó és megtartó szeretetéért.
Mezei Ibolya